Sok kritika, értetlenkedés, ferde szemmel nézés ért már bennünket az egész napos cipekedés, minden nyikkra felkapkodás, nem cumiztatás miatt. Tulajdonképpen nem is haragszom érte ( már ), régen más volt a szokás, mást gondoltak a csecsemők-családtagok viszonyáról, szükségleteiről. Nem gondolom azt sem, hogy az az egyetlen és üdvözítő, ahogy mi csináljuk, de, hogy miért, arról azért utoljára pár gondolat:
"Ha egy kisbabát letesznek, és nem veszik fel, amikor sír, azzal azt tanítják neki, hogy ő nem fontos, a jelzései sem fontosak, nem érdekesek és egyáltalán nem érdemes szólnia, ha valami baja van. Azt hiszem világos, hogy ez hova vezethet. Valóban megtanulja a kicsik nagy része néhány nap alatt az új „rendet”, a kérdés az, hogy valóban ez-e a cél. Sok szülő értetlenül áll később a két-három, vagy hat-nyolc, tizenkét-tizenhat éves gyermeke ellenszenve, idegensége és agresszivitása előtt. Sajnos a szülők nem hozzák összefüggésbe azt, ami pedig nyilvánvaló. Ahol hiányzik a csecsemőkori ősbizalom, ahol nem alakul egészségesen a kötődés, ott bizony később is nehézségekre lehet számítani. A korai kötődésnek nevezett kapcsolat ugyanis éppen az első években épül ki a gyermek és gondozója (édesanyja/édesapja) között. Minél többször kap jelzéseire, éjjel és nappal egyaránt, megfelelő választ, minél inkább kielégítik alapvető szükségleteit, annál inkább biztonságban érzi magát, annál inkább lesz bizalommal a külvilág és gondozói felé. Azt is megtanulja ezáltal, hogy ő törődésre érdemes, szeretetre való kis lény. A gyermeknek egyéves korára már határozott képe van a külvilágról és saját magáról is, erre is gondolni kell, amikor az első közös hónapokat töltjük. "
