Mikor megszületett, a kórházban a jószándékú, ámde kissé túllihegős és dilettáns nővérkék már az első nap egy bimbóvédőt lebegtettek felém, amit aggódóhormonoktól telített kismamaagyú énem el is fogadott. Féltem, hogy éhen hal, meg egyébként is kishitű voltam a szoptatással kapcsolatban. Így kezdődött dudlás (persze a bimbóvédőnek hamarosan barátságosabb neve lett) pályafutásunk. Természetesen azonnal teljes cumizavar állt be, nélküle nem cicizett. Sokszor próbáltam "leszoktatni", de hamarabb a szájába vette a pulcsiszart, mint az én kopasz cicimet.
Sok kalandunk volt vele, leginkább éjszaka, mikor mindenki a legédesebb álmából ébredvén kereste a dudlát, ami leesett. Kiránduláskor, mikor kiderült, hogy otthon felejtettük és az ügyeletes gyógyszertárban kuncsorogtunk sürgősségi bimbóvédőért. Mikor elrepedt a szilikon és nem tudtam napokig, hogy mitől fáj olyan eszeveszett módon a szoptatás. A legemlékezetesebb szenteste történt, mikor karácsonyi ajándékul nélküle szopizott álmában.
És most múlt időben írok a dudlás időszakról, mert egyik nap, csak úgy szórakozásképpen levette a ciciről. Már lassan egy hét is eltelt. Néha még kérte, hogy tegyük vissza, de már egyáltalán nem fontos neki. Ma reggel eltűnt (szerintem becsúszott az ágyneműtartóba) és senkinek sem hiányzik. Igaz, hogy konkrét fogsor van a cicimen, de boldog vagyok.
