Mozgalmas harmadik év áll mögöttünk, tele fontos mérföldkövekkel: megtanult beszélni, majdnem szobatiszta ( na jó, kakilni a gatyába szeret), született egy tesója és ismét túlélő volt.
A mindennapokban a legfontosabb változás, hogy üdvözölhetjük ÉN-t, vagyis teljes erővel tombol a dackorszak. Nos, ha eddig azt hittük, hogy akaratos, vagy hisztis, az tévedés volt. Elfelejthetünk mindent, mert naponta mutat olyanokat, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket. Már csak egy technikám maradt a túlélésre: őszülő tincseimmel és gőzölgő fejjel mantrázom, hogy egyszer úgyis elmúlik.
A másik aktuális téma, hogy miként mássza meg a tudás fáját, vagyis iskola- és előbb óvoda-kérdés. Lépten-nyomon belebotlok, vagy inkább áldozatául esek annak a mélyen berögződött hiedelemnek, hogy bizonyítani kell. Mikor a kétévest (de tán fiatalabbat is) treníroznak a tízig számolással, abban a boldog tudat(lanság)ban, hogy "mily ügyi, hisz számol a gyerek", néha még mindig késztetésem van megmagyarázni (vagy amilyen genya vagyok, inkább beszólni). Minek számolni tanítani, mikor ennek köze sincs a számfogalomhoz, csak mondókáztás, a számjegyek tanítgatása meg csak formapercepció. Szóval ha ezekkel szembesülök, nehéz szótlannak maradni és tudni, hogy "kis butuskának" könyveli el a büszke anyuka Sziszit, amiért ő még számolni sem tud. Szintén ez a problémakör a "miért nem mondókázik?". Eleinte próbáltam produkáltatni, hogy lökjön már egy Weöres Sándort, vagy legalább egy angol rhymes-ot, vagy minimum egy saját költést, de beláttam, hogy ezeket csak otthonra tartogatja. És magam előtt is szégyelltem magam, amiért az introvertált porontyomat szerepeltetni akarom. Az ovi pedig táptalaja az ehhez hasonló szituknak, így érthető, hogy igen nagy feneket kerítek neki. Gondolkodtam az otthonoktatásban, de belátom (vagyis inkább csak most látom), hogy szüksége van kortárs kapcsolatokra. De mikor márciusban egy oviba toppanván azt tapasztalom, hogy a gyerekek körben ülve gyakorolják az anyák napi műsort, akkor egyenes út vezet az alternatív megoldásokhoz.
És a legfontosabb változás az életünkben, hogy a két és feledik évtől csak Terka-relációban létezünk. A várandósság alatt azt gondoltam, hogy egy Szisziklón fog érkezni hozzánk. A Jóisten aztán hamar kirántott ebből az ábrándomból, mivel egy barna hajú, kreol bőrű babát küldött ajándékba, aki a mindennapokban is bizonyítja, hogy tök más, mint a tesója. Négy hónapon keresztül az egész család majd' beledöglött, ha Terkának fingógörcse volt (ha apa nem volt itthon, akkor esténként két gyerek lógott a kezemben, mert Sziszka sem tudott aludni a fájdalmas bömböléstől). Aztán a negyedik hónap végén mindezt, mintha elvágták volna, lett egy édes, mosolygós tündérünk. Mindenkit levesz a lábáról, barátságos és roppant interaktív, ami igen furcsa a bepördülős kisfiú után. Terkával minden olyan könnyedén természetes és élvezetes. Szinte nulla para. Néha arra gondolok, hogy másodhegedűs szerepbe kényszerítem, mivel az első gyerek minden megnyilvánulásától aléltan hulltunk a földre, nála meg minden annyira zökkenőmentes és könnyed, hogy eszembe sem jut aranyba foglalni a kakiját és azon töprengeni, hogy milyen okosan néz.
Szóval Sziszi már három éves és immár három éve, hogy minden este úgy fekszek le, hogy hálát adok azért, hogy ezt a szavakba nem foglalható csodát kaptuk és nyolc hónapja ezt egy dupla köszönettel is megfejelem Terkáért.
