Sziszi és Terka blogja

 Mozgalmas harmadik év áll mögöttünk, tele fontos mérföldkövekkel: megtanult beszélni, majdnem szobatiszta ( na jó, kakilni a gatyába szeret), született egy tesója és ismét túlélő volt.

A mindennapokban a legfontosabb változás, hogy üdvözölhetjük ÉN-t, vagyis teljes erővel tombol a dackorszak. Nos, ha eddig azt hittük, hogy akaratos, vagy hisztis, az tévedés volt. Elfelejthetünk mindent, mert naponta mutat olyanokat, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket. Már csak egy technikám maradt a túlélésre: őszülő tincseimmel és gőzölgő fejjel mantrázom, hogy egyszer úgyis elmúlik.

A másik aktuális téma, hogy miként mássza meg a tudás fáját, vagyis iskola- és előbb óvoda-kérdés. Lépten-nyomon belebotlok, vagy inkább áldozatául esek annak a mélyen berögződött hiedelemnek, hogy bizonyítani kell. Mikor a kétévest (de tán fiatalabbat is) treníroznak a tízig számolással, abban a boldog tudat(lanság)ban, hogy "mily ügyi, hisz számol a gyerek", néha még mindig késztetésem van megmagyarázni (vagy amilyen genya vagyok, inkább beszólni). Minek számolni tanítani, mikor ennek köze sincs a számfogalomhoz, csak mondókáztás, a számjegyek tanítgatása meg csak formapercepció. Szóval ha ezekkel szembesülök, nehéz szótlannak maradni és tudni, hogy "kis butuskának" könyveli el a büszke anyuka Sziszit, amiért ő még számolni sem tud. Szintén ez a problémakör a "miért nem mondókázik?". Eleinte próbáltam produkáltatni, hogy lökjön már egy Weöres Sándort, vagy legalább egy angol rhymes-ot, vagy minimum egy saját költést, de beláttam, hogy ezeket csak otthonra tartogatja. És magam előtt is szégyelltem magam, amiért az introvertált porontyomat szerepeltetni akarom. Az ovi pedig táptalaja az ehhez hasonló szituknak, így érthető, hogy igen nagy feneket kerítek neki. Gondolkodtam az otthonoktatásban, de belátom (vagyis inkább csak most látom), hogy szüksége van kortárs kapcsolatokra. De mikor márciusban egy oviba toppanván azt tapasztalom, hogy a gyerekek körben ülve gyakorolják az anyák napi műsort, akkor egyenes út vezet az alternatív megoldásokhoz. 

És a legfontosabb változás az életünkben, hogy a két és feledik évtől csak Terka-relációban létezünk. A várandósság alatt azt gondoltam, hogy egy Szisziklón fog érkezni hozzánk. A Jóisten aztán hamar kirántott ebből az ábrándomból, mivel egy barna hajú, kreol bőrű babát küldött ajándékba, aki a mindennapokban is  bizonyítja, hogy tök más, mint a tesója. Négy hónapon keresztül az egész család majd' beledöglött, ha Terkának fingógörcse volt (ha apa nem volt itthon, akkor esténként két gyerek lógott a kezemben, mert Sziszka sem tudott aludni a fájdalmas bömböléstől). Aztán a negyedik hónap végén mindezt, mintha elvágták volna, lett egy édes, mosolygós tündérünk. Mindenkit levesz a lábáról, barátságos és roppant interaktív, ami igen furcsa a bepördülős kisfiú után. Terkával minden olyan könnyedén természetes és élvezetes. Szinte nulla para. Néha arra gondolok, hogy másodhegedűs szerepbe kényszerítem, mivel az első gyerek minden megnyilvánulásától aléltan hulltunk a földre, nála meg minden annyira zökkenőmentes és könnyed, hogy eszembe sem jut aranyba foglalni a kakiját és azon töprengeni, hogy milyen okosan néz.

Szóval Sziszi már három éves és immár három éve, hogy minden este úgy fekszek le, hogy hálát adok azért, hogy ezt a szavakba nem foglalható csodát kaptuk és nyolc hónapja ezt egy dupla köszönettel is megfejelem Terkáért.

 Mikor két évesen még egy kukkot sem volt hajlandó kimondani, elgondolkoztunk a fejlesztő pedagóguson. Nos, most apa azt tanácsolta, hogy keressek egy visszafejlesztő pedagógust. Gyakorlatilag egész nap nyomja (ha csendben van, akkor vagy vásottkodik, vagy bekakilt). Beszélgetni már nem igazán tudunk mellette, de nem probléma, mert remekül elszórakozunk rajta. Már olyan mennyiségű aranyköpést/cukiságot halmozott fel, hogy lehetetlenség fejben tartani, ezért leírok párat az utókornak.

Saját szókreálmánya a veszélyemetes, ami a félelmetes és veszélyes szavak ötvözete és tartalommal helyesen megtöltve használja is az odaillő szituációban. Például megkérdeztem tőle, hogy levehetem-e a pelusát, mire azt válaszolta: "Nem, veszélyemetes förtelem lakik benne." És igaza is volt, gigaszart bányásztam ki belőle.

Hangutánzó szavakat is saját magának csinál. A szopihang: szop-szop. A porszívó: pojsz-pojsz.

Szintén saját szerzemény a mellszívóra alkalmazott szava: szopigép.

Thomas-szókincse is van, amit a thomasos könyvekből szív magába. A múltkor bejelentette, hogy henceg. Megkérdeztük, hogy mit csinál olyankor: "Hát, kérkedek." A mozdonyszerelő műhely Viktor nevű vonatát pedig Orbán Viktornak hívja, mivel a Viktor névvel eddig csak ilyen összefüggésben találkozott.

Az igekötőkkel még bajban van. Állandó szófordulata az "azt döntöttem ki", illetve a kedvenc kérdésem: "Milyen arcot vág ki Terka?".

A rokoni kapcsolatokat még abszolút tulajdonságként kezeli, nem relációban. Esti altatásnál Terka nem tudott lenyugodni, ezért átkiabáltam édesapjának a nappaliba segítségért. Mivel nem hallotta (zúgott a páraösszeszedő gép), ezért többször szóltam, kértem Sziszit is, hogy kiabáljon velem: "Aaapaaa!!!" Mivel ez is hasztalan volt, egy mérges-hangos "Szilárd"-ot is eleresztettem, Sziszi pedig velem szilárdozott. Majd odafordult hozzám és megkérdezte: "Anya, miért kiabáljuk az apának azt, hogy Szilárd?" 

Reggel általában elsőként ébred és nem viseli el, hogy a többiek még alszanak. Néha olyan kézráncibálásokkal ébresztgeti Terkát, hogy szerencsétlen hangos sírásba kezd. Persze ezért rászólunk. Tegnap azt felelte vissza erre: "Csak benyomom a szirénagombot."

Délutáni altatáskor nem volt kedve nyugiban maradni, ezért mindent hülyeséget kitalált, hogy szóval tartson. Megkérdezte, hogy hány éves lesz és láncot fűzött belőle az "És azután mennyi?" kérdésekkel. Én válaszoltam neki, ő pedig számolta az ujjain. Már 12-nél tartottunk, amikor kétségbeesetten felkiáltott: "Anya, nincs több kezem!"

 A fényképmemóriája és a zsigerből jövő zokni-elutasítás miatt hívjuk így Sziszit. Tegnap végképp rászolgált erre a névre, mert két és fél évesen megírta élete első versét:

"Zöld béka brekeke,

Fingi vonat fekete"

 Sziszi és Terka minden dolgával rettenetesen körülményes vagyok. Különösen igaz ez, ha a majdani formális oktatásukról elmélkedem.Bár, még nem aktuális a téma, mivel csak öt éves korában tervezem oviba engedni, belinkelek egy gondolatébresztő cikket a témában, mert ez nagyon jól és érthetően összegzi azokat a dolgokat, amik mostanában foglalkoztatnak: www.es.hu/

 A sors fura fintora, hogy éppen velünk történt meg a nagy eset, akik annyira vigyáztunk és elővigyázatoskodtunk, hogy még az áentéeszt is felbőszítettük a halasztott oltásainkkal, új dokinénit kerestünk, aki partner az oltáskivezetésekben, és sűrű kereszteket vetettünk minden szuri után. És mégis megtörtént, annak ellenére, hogy a kórházi gyógyítók szerint ilyen egy millióból egyszer fordul elő. Szerintem azért kicsit gyakrabban is, mindenesetre inkább szerettem volna a lottó ötöst- ha már ilyen kis esélyeset játszunk -, mint ezt a tortúrát.

Sziszi Infanrix oltása 18 hónapos kora óta csúszik. Az egyetlen ember, aki hajlandó volt komolyan venni a kérésünket,az a jelenlegi doktor nénink. Ő volt az egyedüli, aki hajlandó volt egy kis időt szánni ebben a marha nagy jóléti betegellátó atyaúristen rendszerben ( ez a kis idő tényleg csak egy fél órát jelentett volna más orvos bazi fontos napirendjéből is) és meghallgatta a mondókánkat, átnézte a papírkáinkat és igazat adva nekünk, akik legjobban ismerhetik a gyereket, megállapította, hogy a növekedési leállás a 4 hónapos Infanrix oltás következménye. Ha nem kardoskodik az áentéesz (hála előző jóindulatú dokinénink feljelentésének), akkor megspórolhattuk volna az elmúlt egy hét pokoljárását. 

Terka második adag oltására indultunk kedden. Mivel az oltás ugyanaz és már egy éve csúsztattuk, "egyszer meg úgyis muszáj lesz beadni" alapon csak belecsúszott Sziszibe a tű. Ez délután kettőkor történt. Este hatkor "Kakilni kell!" harci kiáltással elindult a bilire. Kicsit üldögélt rata, majd keserves arcot vágva megjegyezte, hogy "Fáj a kaki" és lábait maga alá húzva lefordult a biliről. Ott feküdt behunyt szemmel és valami leírhatatlan arccal. Először azt hittük bohóckodik. Szilárd fel akarta tenni a pelenkázóra, de összeesett. Csikorgó gumikkal mentünk Rácalmásra. Útközben remegett és folyamatosan beszéltem hozzá, hogy ébren tartsam. Mire odaértünk, már lázas volt. Első körben egy sima oltási reakciónak tűnt ez a hirtelen magas láz (a fájakakit is a láznak tulajdonítottuk), így kúppal a seggében hazajöttünk. Gyakorlatilag egész éjszaka lázas volt, annak ellenére, hogy folyamatosan csillapítottuk, de mivel 48 órán belül ez nem szokatlan,ezért "nyugodtak" voltunk. Másnap délután megint jött a fájakaki és a mindennél rémisztőbb szenvedős arckifejezés. Megint Rácalmás. Itt megint a doktor néninket kell dicsérnem, mivel nem csak egy papírt adott és elküldött Isten hírével, hogy majd leveszi valaki holnap a vért, hanem a két csövecskével bocsátott utunkra, felhívva a labort, hogy minden simán és gördülékenyen menjen. A gördülékenység csak részben jött össze, mert Sziszi már annyira ki volt száradva, hogy a második csövecske nem volt megfelelő a vizsgálathoz. Így kerültünk a gyerekosztályra, újabb protekciós telefonálgatással egy ismételt vérvételre. Ekkor kezdődött az igazi rémálom és itt a hisztérikus gyerek lefogása csak egy kis felhang a történtekben. 

Sziszi artikulálatlan üvöltése mögül egyszer csak a siralmas májfunkció és a hepatitisz szavak ütötték meg a fülemet (nem nekem címezve, csak úgy lebegtek a szavak a levegőben). A vizsgálóba beforduló nővért kiküldte az orvos, mondván, itt hepatitisz gyanú van! Kérdeztem én, hogy nem-é mellékhatás, akkor hangzott el "az egy millióból egy" kijelentés. Nem is akarták felvenni, átirányítottak a Szent Lászlóba, szintén drága doktor néninknek köszönhetjük, hogy nem kellett tovább utazgatni. Szilárdot beültették Sziszivel az elkülönítős kórterembe, engem meg hazaküldtek Terkával. Biztos azért, hogy ott bent ugye már senkit ne fertőzzenek meg, de azért én még szórhatom a hepatitiszt a csecsszopómmal együtt.

Másnapra kezdtek észhez térni a májenzimek, ami a hepatitisz gyanút egyre esélytelenebbé tette, de akkor meg képbe került a vérvizelés és a veseproblémák. Nem tudom, hogy minek köszönhető, de felvettek bennünket is az osztályra Terkával, így apának nem kellet több éjszakát a széken kuporogva számolnia a bevitt és kipisilt folyadékmennyiséget.

Öt napot töltöttünk bent. Szegény drágám játék közben nem brümmög a kisautóival, hanem a "Sokat ettem, sokat ittam, sokat pisiltem" mantrát nyomja. A májenzim eltérései normalizálódtak, a pisije tisztult, a veséjével pedig nephrológushoz küldtek bennünket.

A rettenetes dühömet itt inkább nem engedem szabadjára, de szétrobbanok. Az mindenesetre biztos, hogy minden követ megmozgatok, hogy Sziszi ne kapja meg hat éves korában az utolsó adag Infanrixet (ugyanis még a történtek sem adnak automatikus mentességet, oltási tanácsadóhoz kell fordulnunk). Azért, ha bárki rátalál a blogra, az Infanrixra keresvén, íme egy kis olvasnivaló: antalvali.com/comment/7084/infanrix-oltas-elemzese-es-mellekhatasok

Három hónap blogszünet után azt hittem vidámabb poszttal jelentkezünk.

Végre itthon, négyesben.

Terka június 20-át választotta kibújási napnak. Két hét kórházazás után aznapra kicsit megborult a kedvem. Ijesztgettek az NST eredményeivel, mert össze-vissza szívhangot mutatott (mivel úgy mozgott, hogy nem tudta lekövetni a gép) infúzióztak, hogy javítsák a lepény keringését (valószínűleg semmi baj nem volt, csak elővigyázatoskodtak) és borzasztóan hiányzott a két otthoni. Ezért egész nap bőgtem, nem tudtam abbahagyni. Egyébként semmi előjele nem volt a közeledő szülésnek.

Este nyolckor kiléptem a zuhanyzóból, feszített a hasam, léptem kettőt, halk pukkanást hallottam (de lehet, hogy csak véltem hallani és inkább éreztem) és elloccsant a magzatvizem. Hihetetlen izgatott lettem.

Óriási szerencsém volt, mert választott szülésznőm és orvosom sem volt, így kicsit izgultam, hogy kihez kerülök de szerencsére mindkettő felső kategóriás, extra jó volt. A szülésznő mindent intézett, rendezett, az orvos pedig megnyugtatóan higgadt, határozott és mindig ott volt, ha kellett, nem a szülésznőnek kellett hajkurászni.

Az első vizsgálat után azt tanácsolta a szülésznő, hogy bőven ráérek hívni Szilárdot, csak két ujjnyira voltam kitágulva, lehet, hogy csak reggelre indul a dolog. Az előző szülésből kiindulva, azért én mégis azonnal hívtam (ő meg azonnal jött). Az események azt igazolták, hogy nagyon jól tettem. Minden hajszál pontosan olyan volt, mint Sziszivel, csak egy órával rövidebb. Kilenc körül indultak az első fájások, tizenegykor már tolófájások jöttek. Nagyon szépen haladt a dolog, a szülésznő előkészítette a szerszámait (félelmetesek), elmagyarázta, hogy nyomjak, mit csináljak. Itt meg is akadt a dolog. Tologattam, éreztem, hogy közel a vége, de nem haladt előre Terka, majd a szívhangok is egyre rosszabbak lettek minden nyomogatáskor. Egy utolsó borzasztó vizsgálat után (csak ekkor billent ki kicsit a tudatom, egyébként meglepően tisztán gondolkoztam egész végig) eldőlt, hogy császár lesz. Akkor már nem bántam, de féltem.

A gerincérzéstelenítés után volt még egy fél fájásom, majd hirtelen minden fájdalomnak vége szakadt. Kellemes zsibbadást éreztem és miután megláttam, hogy Bazsa doki (Sziszi szerint zsabazsaba)a másik orvos, végtelen nyugalom szállt meg.

23.42-kor megérkezett Terka. 

Hallottam, ahogy sír a szokásos születés utáni tortúrák közepette. Édesapája végig ott volt a tisztogatásnál, vizsgálgatásnál és pár percre megkaphatta. Most nem volt olyan meghitt és hosszú ez az időszak, mint Sziszivel, elég hamar elvitték. Szilárddal is csak pár percet örülhettem a kórteremben. Egy pillanatra még behozta Terkát a csecsemős nővér. Jó gyűrött és csupa magzatmázas volt a feje. Ami igazán meglepett, hogy nem szőke, hanem inkább barnás a haja. Ezt még most is nagyon nehéz megszoknom, furcsa a tejföl fiam után.

Másnap már velem lehetett és nem is tűnt olyan hosszúnak az a három nap, amit még bent kellett maradnunk. Az első látogatáskor, mikor csigalassan kikúsztam a folyosóra, már messziről láttam Sziszit, ahogy lélegzetvisszafojtva, guggolva (hogy a látogatók láberdejétől minél jobban lásson) izgatottan várja, hogy megpillanthassa a tesóját. Most is bőgök, mikor magam elé idézem édes-boldog arcát.

A hazaérkezés utáni első igazi, kontaktos találkozás is hasonló megható volt. Ahogy letettük a bébihordót, elkezdődött a szeretgetés, ami azóta is tart. Ébredés után első dolga benézni a kiságyba, hogy mi a helyzet a Terkával. Gyakran kéri, hogy tegyük a kezébe babafogásba. Simizi, puszilgatja, meglepően finoman, csak néha ragadja magával a hév.

Egyenlőre semmi nyoma féltékenységnek (csak nagyon intenzíven és figyelemfelhívóan rosszcsontoskodik). Féltem, hogy balhé lesz, de legalábbis rosszul esik majd a kis lelkének, ha meglátja, hogy Terka szopizik. De mivel Sziszi a világon a legokosabb tesó, egyből megértette, hogy Terkáé az elsőbbség. Már régen eldöntöttem, ha kéri nem fogom elutasítani. Kértem, hogy várjon a sorára. Alig várta, hogy Terka befejezze, egyből jött, de csak szégyenlősen megszagolgatta. Most már egyre bátrabb, megpróbálta szopizni is, de elfelejtette hogy kell, csak csücsörítve próbálkozik, miközben befelé szívja a levegőt.

Szülői voltunkat jól megedzette az élet, nem is hasonlítunk egykori friss apa, anya voltunkhoz. Lazaság, öröm az állandó parák helyett. Boldogság, hogy van egy Terkánk, jó látni, hogy Sziszi boldog a kistesó érkezése miatt. 

A cím nem tőlem van, Sziszi dicsekedett ilyenformán az Attilának, mikor megkérdezte tőle, hogy miért vagyok kórházban. Bár így lenne! Pedig csak elővigyázatosságból kellett befeküdni a 38. héten. Igazából nem történt semmi, amíg bent voltam, ott még a jóslófájások és keményedések is elmaradtak, mivel egész nap pihiben voltam. Ennek ellenére a végéig ott kell már maradnom, most a hétvégére kaptam csak kimenőt. 

A nyugi-pihi jó, de nagyon hiányzik a két Sziszi. Főleg, hogy a kisebbik még beteg is volt, borzasztó érzés volt külön lenni. A magas láz miatt nem is igazán mozogtak, látogatni sem tudtak jönni, így történt, hogy életünkben először nem láttam a gyerekemet majd' két napig! Este már a fényképét puszilgattam magányomban. Ő pedig reggel "Anya, gyere, siess!" felkiáltással kezdte a napját.

Remélem Terka jövő héten már szeretne előbújni és nem kell még két hétig nélkülöznünk egymást!

 Múlt hét szerdán végigmásztuk Kalocsát a petis könyv miatt, ami Nimród névnapja óta okozott szívfájdalmat. Már akkor éreztem, hogy valami nem oké, mert iszonyatosan fájt a szeméremcsontom, nehezemre esett járni is. Délután bementünk a kórházba, azt reméltem, hogy megvizsgálnak és közlik, hogy egy hülye hipochonder vagyok, ez teljesen normális dolog ilyenkor. Sajnos nem így történt, a tapizós vizsgálat megállapította, hogy nyitva a méhszájam és felküldtek a szülőszobára! Teljesen kétségbeestem, erre azért nem számítottam. A CTG szabálytalan kontrakciókat mutatott, ezekből semmit nem éreztem. Az infúzió hatására lecsillapodtak, de bent kellett maradnom. Ez volt a második mellbeverős sokk. Elképzelni sem tudtam, hogy Sziszi nélkül legyek (ő meg nélkülem) pár napot. Világ életében CSAK cicin aludt el.
Apa is nagyon izgult, hogy életben tudja-e tartani annyi napon keresztül egyedül, de tök ügyesek voltak. Megoldották a kaját, ki sem száradt és minden nap sikerült lefürdeni is. Kicsit kiakasztó volt a figyelemfelhívó rosszalkodása, de apa már remekül kezeli ezeket a helyzeteket. Velem sem volt sok gond, mert annyira leszedálták a méhemet és vele együtt engem (meg gondolom Terkát is), hogy öt napig nyálam-folyatva aludtam.

Minden nap eljöttek meglátogatni, aminek persze nagyon örültem, de borzasztó volt látni, hogy mennyire összezavarodott a kis lelkivilága. Szinte idegenként viselkedett velem, néha egy-egy pillanatra felengedett és iszonyatosan szorította a lábam szárát vagy a cicimet figyelte és szaglászta (pont, mint a cigisek a leszokás korai fázisában). Azóta talán kétszer került szóba a dolog, de megértette, hogy most nem lehet. Nekem viszont annál nagyobb csalódást okozott ez a kurta-furcsa befejezés, mivel nem így képzeltem el. Szerettem volna, ha nem én vetek véget a dolognak, hanem amikor már nincs többé szüksége a szopira, akkor magától elválasztódik. Nem én akartam ezt a szoros köteléket elvágni.

Keddre voltunk előjegyezve a lágyéksérv műtétre (immáron harmadszor), ezért úgy készültem, ha nem engednek haza, akkor saját felelősségemre távozok. Jöhettem, így összepakoltuk a cuccokat és egy éjszaka itthon pihi után most a Sziszi kórházába mentünk.

Maximális dicséret az Bókay utcai kórháznak, minden teljesen szervezetten és rendben zajlott. Nem kellett többször nyektetni a gyereket az utazgatással, várakozással, nem voltak felesleges vizsgálatok, minden tiszta, jószagú  és a személyzet teljesen udvarias, segítőkész. Ilyet még nem láttunk.

8-ra mentünk, bejelentkeztünk, felkísértek a szobába (nem nekünk kellett fél órát bolyongani az idegen épületben a megszeppent gyerekkel). Thomasos pizsibe bújt és vidáman várt a sorára a szupi (ugrálós) rácsos ágyában. Ha kértük kinyitotta a száját és kidugta a nyelvét, megmutatta a pocóját. Meg is kérdezték, hogy kapott-e valamilyen gyógyszert, hogy ilyen nyugodt. Aki valamit meg akart tudni tőlünk, az a rácsos ágy elé járult. Mikor idő volt, kapott valami zselét a seggébe egy gumicsövön keresztül. Ettől nagyon vicces lett, koordinálatlanul mozgott és csak vigyorgott. Így vitték a műtőbe. Kb fél órát volt bent, minden simán ment. Utána még egy órát szundizott, aztán rájött, hogy éhes és szomjas. Sajnos nem lehetett mindent egyszerre, így volt türelmetlen hiszti. Mikor a kaja-pia kérdés megoldódott, akkor jöttek a bohócdoktorok, akikkel annyira nem szimpatizált, hogy azóta sem szabad a BOHÓC szót kiejteni a szánkon, mert éktelen ordításba kezd. Utána volt egy pár könnyedebb pillanatunk, de a végén már elvesztette a türelmét és szívszaggató sírás közepette hajtogatta, hogy "kimegyek" meg "haza, haza". Kicsivel könnyebb dolgunk lett volna, ha lett volna szopi. Végül 4 körül megkaptuk a zárót és jöhettünk. Teljesen nyugis volt az éjszaka, nem kellett fájdalomcsillapítót adni.

Ma már senki meg nem mondaná, hogy tegnap műtötték, ugyanolyan rosszcsont örökmozgó, mint eddig. Azért a veszélyes tárgyakat eltüntettük a szobából (csúszda, meg a csatlakoztatható székek), biztos, ami biztos alapon.

 Eddig nem volt a szavak embere, most azonban változott a helyzet. Egész nap be nem áll a szája, minden tevékenységét édes hangján kommentálja.

Utálom ezeket a ma divatos kényszerű babafejlesztéseket, de azért bennem motoszkált, hogy talán mégis meg kellene mutatni szakembernek. Már azt is eldöntöttem, hogy melyik korai fejlesztőhöz viszem. Mindezt annak ellenére, hogy végigbogarásztam az összes számomra irányadó szakirodalmat Bettelheimtől Vekerdyig és tudtam, hogy nincs baj, mégis paráztam, mikor a hasonló korú gyerkőcöket hallottam beszélni, Sziszi pedig meg se mukkant. 

Mondjuk, mi mindig megértettük, hogy mit szeretne. Kaptunk olyan tanácsot, hogy ne fogjuk a jelelését, de mivel nálunk alapelv, hogy apa-anya mindenben segít, rájuk mindig lehet számítani, ezért ez szóba sem jöhetett. Doktornénink (aki ettől még szimpatikusabb lett) elmesélt egy történetet, mikor kezdő korában szintén ezt a tanácsot adta egy anyukának, aki szerencsére nem fogadta meg. Ma ez a nem beszélő kisfiú világbajnok kajakozó szuperman. Szóval ennyit a sietségről.

Az elmúlt hetekben úgy döntött, hogy már szeretné verbálisan is kifejezni közlendőit és ettől rendkívül feldobott. Tulajdonképpen minden szóval megpróbálkozik, van ami felismerhető és van, ami csak sejthető (pl. nagyon édes hangkavalkád a "Dunaújváros" szava, csak a hanglejtésből és hangulatából lehet felismerni).  A legemlékezetesebb és legmeglepőbb szava - ami jól mutatja, hogy milyen régóta gyűjti a tudományt - a "MÁLNA". Utoljára tavaly ősszel használtuk ezt a szót, mikor előszeretettel járt hátra a mamáék kertjébe málnát legelni. Azóta sem a kertben nem járt, sem a málnáról nem esett több szó. Hétvégén hátratévedt a még málnátlan bokrok elé és teljesen felismerhetően megnevezte az ott sem lévő gyümölcsöt! 

Szóval nincs itt baj, a gyerekünk egy zseni!